2015. május 2., szombat

4.fejezet - Meglepetések és együttérzés

Sziasztok Életeim!
Sajnos késtem egy hetet, nagyon sajnálom. Örömmel tölt el, hogy már 34-en vagyunk ezen a szerény kis blogon. A héten 3(!) díjat is kaptam, amiből kettő van még csak publikálva. Köszönöm a támogatást, csatlakozzatok a Facebook-os csoportba!
Jó olvasást!

HARRY 


  Mihelyst kikászálódok simogató ágyam melegéből, sietősen kapkodom magamra ruháim. Ismételten remek nap elé nézek. Ugye éreztétek az iróniát? Újfent késésben vagyok a munkahelyemről, folyton folyvást komplikáltabbá teszem ez által az életem. Sóhajok tömkelegei hagyják el a szám, az igazat megvallva életkedvem a padlót súrolja. A munkám végett alig jut időm a személyes dolgaimra, egy kipihentető alvás pedig a szükségleteim csúcsán van. Apropó, ha már a munkáról esett szó, én szólóénekes vagyok egy lemezkiadónál. Koncertről koncertre járok, ennek köszönhetően kvázi az egész világot bejárhattam. Nem fényezem magamat tovább, bevallom nem vagyok olyan nagy idol. Az egyedüli pozitív pont, hogy a nyár bekövetkezésével, számomra véget ér a munka. Szerencsémre hat hét van hátra még a borús napjaimból, utána szabad vagyok. Mihelyst kilépek a házamból, megcsap a tavasz hidege.
  Vékony kabátom jobban alakomra szorítom, reménykedve a melegért. Nem figyelek lábam elé, s ennek következményét meg is érzem talpamon. Egy hatalmas tócsába sikerült belelépnem, centi pontossággal kimérve. Szitkozva lépdelek tovább, látjátok, ezzel sincs időm foglalkozni, hiszen időszűkében vagyok.  Konkrétan fél órája bent kéne lennem, ennek dacára mégsem töröm magam eléggé. Mindig elkések, mindent összetéve senkinek sem fog feltűnni a késésem. Magamtól pár méterre látok egy kisebb embertömeget, rögtön valami jött-ment utcai előadóra teszem le a voksom, azonban a tényleges látvány eléggé szívszorító. Egy zavarodott lány, mondhatni lepedőbe burkolózva fetreng a földön és senki sem segít neki. Szégyellem magam a többiek helyett is, mindenki helyett, akik kinevetik.
 - Gyere, segítek talpra állni. – tenyeremet felé nyújtva próbálok segítséget adni neki, képzelem milyen kellemetlen lehet neki a szituáció. Nem kell megerőltetnem magam, mondhatni pille könnyű lány. Tekintete egy darabig elidőzik rajtam; én is szemügyre veszem őt. Szemeiben a zöld és a kék csatát vívnak, s mivel a zöldeknek több katonájuk volt, nagyobb területen uralkodnak. Hosszú, enyhén göndör haj ad keretet arcának, telt ajkai csodás díszként szolgálnak. Nem adja jelét, hogy zavarban lenne, ám én mégis láttam rajta. Hízelgő.
  - Jól érzed magad, nem ütötted be semmidet? – aggodalom fog el hirtelen vele szemben. Halvány gőzöm sincs arról, hogyan kerülhetett ilyen fiatalon az utcára. Valljuk be, észrevehető az elhagyatottság rajta. Semmi hangot nem hallok tőle, holott folyamatosan mozognak ajkai, próbálkozása elhanyatlik, csődbe megy. Szemében a gondterheltség fénye kiterjedt, lassan enyémbe is beleperzsel.
  - Elnézést, már így is kellemetlen lehet neked, nem állt szándékomban fokozni ezt. – kezével legyint, megnyugodok, hogy nem hatnak bántóan rá szavaim, bár számban még mindig kellemetlen az íz.
  - El tudom hinni mennyire nehéz így neked. Szabad megkérdeznem, hogy honnan jöttél? – többet szándékozok megtudni róla. A kíváncsiságom kerekének ismét kezdő löketet ad a tudás vágya. Csalódnom kell, kezeivel jelzett: nem tudom. Meghökkenek, azonnal egy kérdés formálódik meg a fejemben, bár végül nem ejtem ki számon hangosan. Etikátlan lenne. Jobbnak látom átalakítani szavaimat barátságosabbra.
- Tehát, amennyiben jól értem, nem tudod honnan jöttél? – érdeklődő tekintetem le sem veszem róla, míg nem ad választ. Igaz, csak egy fejbólintást kapok. Akaratom ellenére torzul el arckifejezésem. Nem, nem grimasz volt. Mélyen sajnálom a lányt, még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Nehezemre esik kezelni a helyzetet a helyes módon.
  - Amnéziás vagy? – tört elő még egy kérdés. Lehet, már unja az érdeklődő témakört, azonban ennek nem adja jelét. Lelkesen válaszolgat, ami szívmelengető. Olyan tiszta, mintha nem tudná mi is történik vele, nem lenne vele tisztában milyen helyzetben is van. Szemeit rám emeli, kíváncsiskodó tekintete lyukat éget belém. Nem tudja a szó jelentését. Felsóhajtok. Látom, hogy ez a reakcióm fáj neki. Ismét megbántottam, mentségemre legyen nem szándékosan.
 - Nem tudsz visszaemlékezni semmire? Példának okáért a szüleidre, nevedre? – magamat is meglepem változatos és megfontolt szókincsemmel, s fogalmazásommal. Erre sem tudja a választ. Biztosra veszem a kérdésem. Amnéziás. Hogy történhet meg minden rossz egy emberrel? Jó ideje beszélgetünk, mikor valamilyen bunkó nekem löki a mellettem sétáló lányt. Zavarba jön, a mai napon semmiképp sem kéne több kellemetlen helyzetbe kerülnie miattam. Ezek a mocskos paparazzik ismét körülöttem legyeskednek. Karjaim dereka köré zárom, megelőzve elesését. Kattanások és fények kísérik a képek tömkelegének készülését. Magamhoz közel vonom, s kezdem el húzni az út szegélyéhez. Rögtön le is intek egy taxist, s besegítem a lányt. Észreveszem megszeppentségét, alaposan körbenéz, azt hiszem, tetszik neki ez az új dolog. Képtelen vagyok azonosulni a helyzetével; hogy lehet mindent elfelejteni? A sofőrnek elmotyogom a címet, s tovább szemlélem a lányt, aki csodálkozva fedez fel mindent. Új ülő pozíciót vesz fel, testtartásáról játszva olvasom le a szomorúságot.
  - Valami gond van? – kérdezek rá. Barátságosan elmosolyodik, s ismételten nemmel jelez. Én is követem őt, rám férne egy kis boldogság is a mai nap folyamán. Visszajelzésemtől megszeppen, azonban utána visszaáll a rend.

  Amint belépünk a házamba csodálkozva tekint szét. Magától kezdi körbejárni a házat, nem gondol arra, hogy illetlenség.
 - Szolgálhatok valamivel a kisasszonynak? – visszarántom kérdésemmel a való világba. A jelzőm hallatán megvillantja mosolyát, majd igennel felel. Ajánlok neki pár italt, amelyekből a vizet választja. Nem hinném, hogy tudatában van annak a mi is az a víz. Lábaimmal a konyhapult előtt fékezek, s nyitom meg a csapot. Félig telt még csak meg a pohár, mikor is kopogás zaja üti meg füleim.
 - Kinyitnád, kérlek? – emelem meg hangom, annak céljából, hogy hallja. Válasz nem érkezik, viszont ez várható volt. Egy perccel később hallom az ajtó nyílását, ekkor én is oda indulok. A pohár kiesik kezemből, mikor a befogadott lány nekem jön, s felfut egyenesen a lépcsőn. Csodálkozva nézek utána, s az ajtó felé, ahol is a legjobb barátom, egyben a főnököm áll. Ijedten kapok észbe, elfelejtettem bemenni a munkahelyemre. 

6 megjegyzés:

  1. Meglepetés vár téged a blogomon!:) http://takenyou.blogspot.hu/2015/05/2-dij.html

    VálaszTörlés
  2. Drága Olívia! Egyszerűen fantasztikus a történeted, nagyon régen olvastam már ilyen sztorit, ami ennyire megfogott, mint a Tiéd. Fantasztikusan fogalmazol, teljesen bele tudom élni magam a történetbe. Sok sikert a továbbiakban, lett egy plussz olvasód, és még biztos vagyok benne, hogy rengeteg lesz! x ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hihetetlenül jól esnek a szavaid! Örülök, hogy tetszik, aranyos vagy.

      Törlés