21.fejezet - Vég

Sziasztok! :')
Utolsó fejezet... Fogalmam sincs mit kéne mondanom, csak annyit szeretnék, hogy köszönöm! <3
Ez az első blog, amit végig sikerült vinnem - igaz még egy epilógus van -, ezt csakis nektek köszönhetem, hogy ilyen remek csapat van mögöttem!! <3 Még nem búcsúzkodok, ennek külön bejegyzést szánok! :') Holnap hozom az epilógust! Remélem meg lesztek elégedve!  :D A rész engem is megsiratott, még át is gondoltam, hogy leírom újra, máshogy :'DD Jó olvasást és szórakozást a fejezethez! <3

  Éjféltájt érkezünk meg, Harry dörmögő hangjára kelek. Kótyagosan szállok a kocsiból és sétálok be a rég nem látott házba. Sokkal otthonosabban érzem magamat itt, mint Amerikában. Észbe kapva fordulok meg a tengelyem körül, nem hagyhatom, hogy Harry maga pakolja be az összes csomagot. Értetlenkedve nézek rá, ugyanis egyetlen pakk sincs a kezében.

  - Mihelyst felkelünk, kipakolunk, most, viszont sipirc aludni. – a fiú kinyitja a bejárati ajtót. Bent eléggé hűvös van, még a bútorok is vacognának, ha képesek lennének ilyesmire. Harry bekapcsolja a fűtést és a technikának köszönhetően egy-kettőre meleg árasztja el a szobákat. Megcsap a felismerés, mivel, amennyiben nem mentünk vissza a házhoz, még pár órával ezelőtt, ott hagytunk a hologramot.

  - Harry! Hol van a hasonmásod? – pillanatnyi ijedtség fut végig arcán, utána vonásai visszarendeződnek. Sietve megy ki az ajtón és egy perc múlva tér vissza a hologramjával.

  - Miközben aludtál eszembe jutott. Így még beszaladtam érte. – megnyugodva térek be a saját kis helységembe, s vetem magamat az ágyra. Kényelmesebb, mint az előző volt. Sóhajtva hunyom le szemeimet újra, azonban az autóban kipihentem magamat. Néhány végtagom sajog, most nem használtuk az ágyakat, amelyeket az ülésekből lehet áttranszformálni. Milyen kár érte… Mondjuk, lehetséges, ha nem alszom el rögvest az ülésen, eszembe jut. Lemegyek a nappaliba, nem tudok mást kezdeni magammal. Beüzemelem a TV-t és a kellő távolságot tartva huppanok le elé.

   Tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor kettesben voltunk itt Louis-val. Filmet szándékoztunk nézni, ám a sors közbe szólt és elment az áram. Ez pedig arra emlékeztet, hogy nem sokkal később rányitottam. Mit meg nem tennék, ha most itt lenne velem. Bepótolnánk az elmaradt mozizásunkat. Térdeimet mellkasomhoz húzom, majd átkarolom őket. Holmi értelmetlen sorozatot adnak, bár én a legőszintébb mosolyommal nézem. Fogalmam sincs mikor nőttem ennyire Louis-hoz, ugyanis alig voltunk pár napot együtt. Bánom, hogy a tőle kapott ajándékot nem hoztam magammal, bár feleslegesnek bizonyult. Csak bepiszkította volna Harry autóját.

  Kíváncsian várom már a holnapot, a szabadság édes ízét. Mi történhet a legrosszabb esetben? Harry és én is ott kényszerülünk élni? Ahogy én látom, semmit sem veszíthetek ezzel. Testtartásom hanyag lett, megadva magamat dőlök fekvő helyzetbe a kanapén. Hirtelen álmosodok el, ezt egy nagy ásítás is alátámasztja. Próbálkozom ébren tartani magam, viszont szemeim leragadnak és az alám újra magával hurcol.

***

  Csönd uralkodik a szobában, ezek szerint Harry már fent van és lekapcsolta a TV-t. Fáradtan, fájó szemekkel tápászkodom fel a kanapéról. A konyhából újfent menyei illatok szállnak felém, így abba az irányba veszem a lépéseimet. Mélyen beleszagolok a levegőbe. Könnyű szerrel lököm be az ajtót és boldogan látom, hogy ma reggelire bizony palacsintát készít a legjobb szakács a világon. Eddig sosem említettem neki, mennyire is imádom a főztjeit, nehogy elszálljon magától, még ennél is jobban. Korgó gyomorral ülök le az egyik székre a kerek asztal körül. A villámat megmarkolva várakozok az ételre. A palacsintáért a fél karomat oda adnám valakinek, egyszerűen rajongok érte. Alig ér az asztalhoz a tányér alja, azonnal leveszek egyet a betekert példányok közül és számba gyömöszölöm. Baracklekváros, a kedvencem. Általában én szoktam megenni az étel negyedét, Harry pedig a többit, azonban, mikor palacsinta van, fordul a kocka. Úgy eszem, mintha legalább negyvenen szeretnék még rajtam kívül elfogyasztani. Tele hasamon pihentetem kezeimet, a falnak dőlve. Szemeimet lehunyom, így várom, míg újra meg tudok mozdulni. Utólag mindig megbánom, hogy ennyit eszek, mivel folyton-folyvást visszakívánkozik. 

  - Mielőtt odamennénk, megbeszélem Evan-el. – egyet értek az ötletével, nem lenne előnyös bejelentés nélkül beállítani. Nyomban elő is kapja telefonját, s kikeresi a kontaktok közül. Én felkapom a mosogatnivaló tányérokat és a mosogatógépbe helyezem őket. Meghallom a telefonon keresztüli hangot, kétséget kizárólag ez Evan-é. Harry felpattan és kiviharzik a szobából. Bizonyára nem szeretné, ha hallanám, miről beszélnek. Szemöldököm ráncba szalad, mi olyan titkolni való van a mondandójában, hogy nem lehetek a fül-tanúja? Hiszen tudom mi a téma. Beletörődve sóhajtok egy jókorát és térek vissza a nappaliba. Unottan kapcsolgatok a tömérdek csatorna között, csakhogy egyik sem köti le túlzottan a figyelmemet. Ahogy hallom Harry még mindig Evan-el beszélget. Vajon mi a fene tarthat ennyire sokáig?

  - Lucy, megtennéd, hogy kinyitod az ajtót? – válasz nélkül kelek fel a kanapéról, bár, mintha nem halottam volna a csengőt. Biztosan nem itt jártam fejben, a gondolataim lekötötték a figyelmem. Szívem egy hatalmasat dobban, mikor meglátom ki is áll az ajtó mögött. Boldogságtól kicsattanva ugrok a kékszemű nyakába, aki könnyűszerrel tart meg.

  - Hiányoltalak. – tesz le végezetül a földre. Még mindig csak bugyután vigyorgok rá, nem hiszem el, hogy valóban itt van. Ígérte a látogatást, azonban nem számítottam ilyen közeli viszontlátásra. Mögöttünk Harry megköszörüli a torkát, jelezve jelenlétét.

  - Te is hiányoztál hajas babám! – ezúttal Harry-re veti magát. Igazán remek és mély kapcsolatuk lehet. Louis mesélt a barátságukról, ha jól emlékszem általánosban ismerkedtek össze, vagy talán még hamarabb. Becsukom az ajtót és követem a srácokat a konyhába. A Louis melletti széket választom, s ahogy észreveszem, ő is pártolja a döntésem.

  - Harry említette a kis kiruccanásotokat Amerikában. Remélem tetszett. – nem úszom meg, be kell neki számolnom mindenről, attól a bizonyos naptól fogva, mikor otthagyott minket. Ő csak a fejét támasztva issza a szavaimat, ami be kell vallanom, imponál. Tetszik, ahogyan figyel rám, ahogy beszél és érezteti, élvezi a társaságom.

  Mindeközben fel sem tűnt, hogy szegény Harry felesleges harmadikká vált. Valami gyenge ürüggyel hagyott minket kettesben, amennyiben jól halottam a boltba iparkodott. Remekül mulattam Louis-val, de végig bántott, amiért a Göndör nem lehetett a barátjával. Mosolyogva csukom be az ajtót Lou után és fáradtan dőlök el újfent a kanapén. Visszagondolva a meggondolatlan cselekedetünkre, végig simítok ujjaimmal ajkaimon. Amint hazaér Harry bocsánatot kérek. Az órát elnézve, nem kell olyan irdatlanul sokat várnom, hiszen a megbeszéltek alapján fél óra múlva találkozunk Evan-ékkel. Egyre idegesebb vagyok ezzel kapcsolatban. A tenyerem izzad, s a szorongás miatt a hasam is elkezd görcsölni. Intenzív lélegzetvételekkel igyekezem nyugtatni magamat, s ez a módszer be is válik. Ajtó csapódás zökkent ki, rögvest felugrok és sajnálkozva tekintek a fiúra.

  - Nagyon sajnálom, hogy elvettem tőled Louis-t. Hagynom kellett volna titeket. Nyilván szerettél volna a barátoddal lenni, sajnálom. Szégyellem magam. – sütöm le a szemeimet. Harry-nek hatalmas szíve van, senkire sem tud haragudni, s ezt most is bizonyítja. Kedvesen a karjai közé zár és mosolyogva ölel.

  - Semmi gond. Nyilvánvaló, hogy ő inkább miattad jött, mintsem miattam. – nevet, s lassacskán elenged. Értem jött volna?

  - Készülődj, nemsokára hét óra, indulunk kell! – szempillantás alatt hagyom el a házat és ugrok az autóba. Harry még pár percig várat, utána ő is feltűnik a láthatáron. Lomha mégis nagy lépteivel hamar ideér, s ő is beszáll mellém. Gyújtást ad, majd kigurulunk a felhatóról. Egyszer én is kipróbálnám, milyen lehet vezetni.

  Az út csendesen telt, ám kicsit ijesztően is. A tudat, hogy a mögöttem helyet foglaló hologram meg sem moccan, megrémít. Szélsebesen pattanok ki az anyós ülés melegéből és csapom be a jármű ajtaját. A Göndör kisegíti hasonmását és erőnk teljében megyünk be az épületbe. Rossz érzés fog el, mint bármikor, amikor itt tartózkodom. A nagy súlyú bejárat terjedelmes zajjal csukódik be mögöttünk, ezzel növelve a horrorisztikus hangulatot. Nagy sóhajtás szökik ki a számon, mire Harry megfogja a kezem, s biztatóan megszorítja. Lépteink hangja visszaverődnek a hosszú folyosón. Az előtt, a bizonyos ajtó előtt megállunk és felkészülünk a lehetetlenre. Minden rendben lesz, érzem. Harry határozott mozdulattal nyit be, majd lépjük át a küszöböt. Az összes szempár ránk szegeződik, hárman vannak rajtunk kívül a szobában.

  - Hadd mutatkozzam be! Adam vagyok, a létesítmény vezetője. Ők pedig Ryan és Thomas, akik vezető posztot töltenek be a Hologramos projektben. Nektek nem kell bemutatkoznotok. Harry és, amennyiben jól sejtem Lucy, ahogy te hívod. Én csak a 135793-mas besorolású prototípusnak nevezném. – undorodom tőle. Gúnyos hangnemben beszél, s az összes adrenalin összegyűlt bennem, mikor kihangsúlyozta a prototípus szót. Kezeim ökölbe feszülnek, amit Harry is észrevesz.

  - Térjünk a tárgyra. Visszaszolgáltatom a hasonmásom és nem jelentem fel magukat. Cserébe elengednek és hagyják, had éljük békében az életünket. Viszont, ha ez nem elég, kifizetem Lucy-t. – a mellettem álló fiúra kapom a tekintetem. Ajkaim elnyílnak, nem engedhetem, hogy ennyi mindent megtegyen értem. Éppen közbe szólnék, csakhogy Adam alávaló nevetése megzavar.

  - Pont te fenyegetőzöl perrel? Aki rejtegette, mi több! Megszöktette azt, ami a mi tulajdonunk? Nem, nem, nem! Nekem van egy sokkal jobb megoldásom! Lucy a miénk, ahogyan te is. A lány hibás te pedig nem vagy idevaló. Szépen visszamész a saját idődbe, a hölgy pedig meg lesz semmisítve. – mielőtt bármit tehetnénk, hátulról lefognak minket. Engem csak egy, Harry-t viszont három ember is szorítja.

  - Ezt nem teheti! – ordítok torkom szakadtából. Hisztérikusan sírni kezdek, ennyi lett volna az életemből? Szabadulni próbálok, csakúgy, mint Harry, viszont ez egyikünknek sem jön össze. Az illető, aki hátulról fogságban tart, tolni kezd, egyenesen a főnöke elé. Térdre kényszerítenek, azután, Adam az államnál fogva kényszerít, hogy nézzek a szemébe.

  - Igazán kár érted. – mondata ellenére semmi megbánást nem látok a szemeiben. Csakis az ördögi mosoly, ami éktelenkedik arcán. Legszívesebben bemosnék neki egyet, ezen még magam is meglepődök, azonban így van. Tartózkodok az erőszaktól, viszont most az életem a tét.

  - Mit akarsz cserébe? Bármit meg teszek! Hallod, nézz már rám! – Harry dühös hangján kívül semmi sem hallatszódik. Választ nem kap, bármennyire is erőlködik.

- Hallgass! Most szemtanúja lehetsz, miképpen is kell megsemmisíteni egy hologramot! – ha lehetséges még jobban bömbölni kezdek. Nem akarok meghalni! Olyan sok szép dolgot kaptam az élettől, miért veszik el? Ajkaimat beharapva ellenkezek a lökések ellen, amik egy medence féléhez sodornak. Tele van valamiféle folyadékkal, s a színe szürke. Kétségbeesetten nézek Harry-re, arca visszatükrözi az érzéseimet. Könnyeinek ő is szabad utat enged. Azt hiszem itt a végem.

  - Nee!!! Kérem! – bármit megtennék az életemért. Csak még egy kicsit szeretnék élni, Harry-vel és Louis-val az oldalamon. Nincs kegyelem, mosolyogva lök bele a kráterbe. A zuhanás közben minden lejátszódik a fejemben. Harry és Louis önfeledt mosolya, a csokor, az utazás, a nevezetességek és a kopp-kopp viccek. Harry azt hiszi viccesek, közben borzasztóak, ám mindig nevettem rajtuk. Amikor rányitottam Lou-ra, s mikor a Göndör előtt meztelenkedtem. A sok-sok pozitív emlék, s a csók, amit ma kaptam Louis-tól. Gyengéd volt, ajkai tökéletesen rá illenek az enyéimre. Az első csókom. Csobbanással érek bele a maró folyadékba, s ez az utolsó dolog, ami érzékelek.

HARRY

  Meghalt. Megint nem tudtam segíteni egy embernek, nem tudtam megmenteni! Miért nem tettem valamit? Férfihez nem illő hisztikirohanás fog el, s erőtlenül omlok össze a padlóra. Öklöm olyan erősen szorítom össze amennyire csak lehetséges, s kísérletet teszek a szabadulással. Olyan, mintha energiabomba robbant volna bennem. Lerázom magamról a három semmirekellőt és rohanok. Egyenesen Adam-hez. Leterítem a földre, s ütöm ahol csak érem. Arca vérben úszik, kézfejem attól mocskos. Nem sokáig roncsolhatom, a többi jelenlevő leszed róla. Azért, hogy ne legyen, könnyű a dolga belé rúgok kettőt. Ismét lefognak, én szabadulni próbálok.

  - Megölted! Te utolsó szemétláda! Esküszöm, kivégezlek, és a sírodon fogok táncolni! – kapálózók, azonban a szorító karok nem enyhülnek. A mocsok feltápászkodik a padlóról és felém közelít. A biztonság kedvéért befeszítem a hasizmom, s így várom az ütést.

  - Annyit megérdemelsz, hogy megtudd mi volt ez. A hologramokat egy speciális savban oldjuk fel, csak így lehet őket elpusztítani. Látványos. – újra felé hadonászok, ismét sikertelenül. A hasamban lévő izmok lankadnak, a feldolgozhatatlan eseménynek köszönhetően újra a padlón kötök ki. Csendben sírok, összeszorított fogakkal és megfeszült állkapoccsal verem öklömet a földbe. A mozdulatsort ismétlem mindaddig, míg fel nem rángatnak. 

  - Ne picsogj már egy lány miatt, aki valójában sosem élt. Most te következel! Nem nagy büntetés, hogy visszaküldünk, inkább az lesz, hogy az itt történtekkel kell tovább élned. – szavai marják a torkom. Lucy nem ezt érdemelte! Semmi rosszat nem tett! Megérdemelte a boldogságot és az életet! Szívem kettéhasad, mind ez az én hibám! Nem kellett volna eljönnünk ide, ő miattam halt meg! Sosem úgy néztem rá, mint egy barátra a sok közül. Először idegen, aztán a húgom lett a szememben. Szipogva engedek a ráncigálásnak, egészen egy fotó fülkéhez hasonlító tárgyig. Erőszakosan löknek be, s nyomnak meg egy gombot.

  Fájó testel, s szívvel ébredek. Homályosan látok, ám feltápászkodok. Szép lassan törnek rám az emlékek, újra elkap a síró-görcs. Magzat pózban helyezkedek el az ágyon. Fogalmam sincs, hol vagyok, nem is tud érdekelni. Hangosan engedek ki magamból minden érzést. Ahogy hallom, valaki nagyon siet a lépcsőn. Az ajtón egy sötétbarna hajú hölgy lép be.

  - Harry, kicsim tudom, hogy fáj! Ne félj, hamarosan túl leszel rajta. Éppen itt lenne már az ideje, hiszen a temetés már egy hónapja volt! May már jobb helyen van. – értelmetlenül tekintek az asszonyra, aki nyugtatóan simogatja arcom. Akkor ugrik be, ki is ő valójában. Az édesanyám. Ezek szerint ez nem csak egy rossz álom volt, valóban visszaküldtek. Minden emlékem visszatér ebből az idősíkból. May valóban létezett, ez nem csak egy beültetett emlék volt. Anyámmal a másik világban valójában soha nem is találkoztam, ahogyan egy családtagommal sem, mindig el lett halasztva. Az ő kinézetét nem változtatták meg a fejemben. Biztató mosolyt küldd felém, s elhagyja a szobát. Fejem hátra hanyatlik, nekem is követnem kellett volna Lucy-t.