2015. április 5., vasárnap

1 fejezet - Ébredés

Sziasztok Drágáim! 
El sem hiszem, hogy a prológus után tizennégyen (!!!!!) iratkoztatok fel. Köszönöm a kommenteket, nekem nagyon fontos a visszajelzés. Remélem tovább is maradtok. Az első fejezete bő leírás, de bízom benne, hogy lett olyan jó mint a prológus. Iratkozzatok fel, és hagyatok megjegyzést. Még egyszer köszönök mindent!
Jó olvasást!

  Szemhéjaimat lassan nyitom ki, testrészeimet mozgásra bírom. Nem tudom, hol vagyok, vagy hogyan kerültem ide. Kezeim remegnek, ismeretlen az érzés. Érzés? Mi is az pontosan? Azt hiszem, ezzel a szóval tudom majd más emberek tudtára adni hangulatomat. Amennyiben igazam van, kijelenthetem ez az egész új nekem. Új érzés. Emlékeim nincsenek, meg vagyok zavarodva. Furcsa, mert mindent tudok; szavak jelentését, tárgyak használatát. Tudom, hogy élek. Viszont eddig nem tettem. Miért nem? És ki vagyok én?
  Csakis egy lenge hálóing takarja testem, a benti hőmérsékletnek köszönhetően nem fázok. Lábaimat használatba véve próbálom meg egyensúlyban tartani magamat, azonban ez nem sikerül. Akárcsak egy rongybaba esek össze. Testem egyes pontjai irtózatosan sajogni kezdenek, fogalmam sincs miért. Kellemetlen, szinte már égető érzés. Nem tudok dűlőre jutni mi is lehet ez. Ismét kísérletezni kezdek a talpra állással, kezeimmel a gépre támaszkodok, majd szépen lassan folytatom utamat a célig. Kétszer is megbizonyosodok róla, hogy testem kibírja-e a próbát, s utána sikeresen felállok.
 Léptek zajai hallatszódnak valahonnan, szívem ritmusa felgyorsul levegővételem is megsokszorozódik. Szemeimmel a kiutat fürkészem, s meg is akad tekintetem egy ajtón. Sejtelmem sincs hova is vezethet, azonban semmi vesztenivalóm nincs. Igaz, instabil vagyok és eléggé kezdő a járást illetően, így természetesen a futásra képtelen lennék; nem is próbálkozom. A falnak nehézkedve szelem át a köztem és a végpont közötti térséget. Agyam gyorsabb tempóra ösztönöz, s gyorsulásom folyamán arcom találkozik a padló hidegével. Jajgatva egyenesedek fel, majd hátam mögé lesek. Egy árnyékot véltek közeledni irányomba. Tudatában vagyok annak, hogy miattam jön. Minél hamarabb próbálok elinalni innen, hisz’ csávában vagyok. Sebtében tápászkodok fel a földről, s folytatom az utamat. Ujjaim már a kilincs vaskos markolatát szorongatják, mikor valaki rám kiabál. Rögtön felém kezd rohanni, amivel teljesen rám ijeszt. Egy szempillantás alatt tárom szélesre az ajtót, s fülsértő ricsajjal vágom vissza a keretébe.
  Egyszeriben az épületen kívül találom magam. Nem állok meg bámészkodni, rögtön olajra léptek. Mezítelen talpam az egyetlen dolog, ami megtöri az igen csendes éjt. Valami csúszós is végig kíséri menekülésem, ami a végtelen űrből jön a fejem felett. Az ismeretlen dolog csak megnehezített, s úgy tűnik már megszokásommá vált elterülni a talajon. Ismét magam mögé nézek, ám szerencsémre üldözőm elmaradt tőlem. Abban sem vagyok biztos, hogy elhagyta a létesítményt. Mostanra már számomra kényelmes tempóban tudtok előre haladni. Sokáig céltalanul andalgok, sőt egyáltalán nem is gondolkozom hova is kéne mennem. Mit kellene tennem? Sok építmény vesz körül, melyekben, ha jól látom emberek élnek. Bensőm azt súgja, ezeket lakóházaknak hívják, s ezekben élik az emberek mindennapjaikat. Hát, sajnos én ilyennel nem büszkélkedhetek. A legközelebbi padhoz battyogok, s tanakodva foglalok helyet. A furcsa síkos valami, még mindig engem ostromol. Hajam nedves, apró cseppek estek le végéről. Ruhám is hasonló állapotban van, csak úgy, mint bőröm. Hihetetlenül hűvös van, többször is átjár a hideg. Ahogyan elnézem, az úgy nevezett lakásokban az emberek nem érezhetik a fagyos időjárás kellemetlen velejáróit. Odabenn nem érheti őket ez a nedves és hűvös izé. Nekem is kellene egy, viszont kétlem, hogy csak spontán bemehetnék oda. Körülöttem kvázi minden kipusztult, pusztán alkalomadtán sétál el előttem egy-egy személy. Közülük részben mindenki szokatlanul pásztázott végig. A túloldalon ugyancsak van egy illető, aki vélhetően osztozik a sorsomon. Emberségem végett lábaimra nehézkedem, s a korosodó hölgy irányába szedem azokat.      Tapintatosan érintem meg vállát, azonban ő ingerülten fordul felém. Szemei vérben forognak, s erélyes hangon mordul rám. Kezeivel csapdosni kezd, majd igazán erős szavakkal illet. Alig van körülötte néhány holmi, azokat óvta. Haladéktalanul sietek arrébb, nem szándékoztam fennakadást okozni. Eltekintve attól, hogy még mindig sejtelmem sem sincs hova megyek. Teljes kétségbeesésemben pusztán csak a végtelen aszfalt mentén lépdelek. Pár helyiség egészen kopár, ezzel a kis csínnyel próbálják éjjenként horrorisztikusabbá tenni a helyet. Bevallóm nekem is inába száll a bátorságom. Innen-onnan hangok szűrődnek ki, tartok a meglepetésektől. Az összhatásban még a magasba emelkedő villanyoszlop pislákoló izzója is hozzásegít. A fejem fölötti végtelenségből megszűnni vélem szemerkélni a folyadékot, azonban a levegő, mi körül vesz, könyörtelenül csapódik nekem, újra és újra. Vizenyős öltözetem ettől valóban elviselhetetlenül fagyos lett. Immáron egész lényem átfázott, s tehetetlen vagyok ez ellen. A külvilág számomra verhetetlen küzdőtársnak bizonyul. Ismételten alul maradtam. Eljátszadozok a gondolattal, miszerint esetleg jobban jártam volna, ha maradok az építményben.
 Kevés vagyok ahhoz, hogy tovább menjek, így egy lakás falánál verem le a pihenő helyem, s kuporodok össze. Fejem térdeimre téve pihentetem meg, mindaddig, míg valaki meg nem szólít. Fején kapucni volt, s ez nem engedni láttatni arcát. Nem voltam benne biztos, hogy jó ember, viszont teste melegséget sugall. Miközben leereszkedik hozzám a ruhadarab alól feltűnt hosszú haja.

- Mit keresel ilyen időben, a szabadban? – hanga lágy volt, s simogatta füleimet. Testalkata eléggé karcsú, sőt ha mondhatom így, betegesen vékony. Szeretnék választ adni neki, azonban nem tudom utánozni a beszédben. Ajkaim ugyan mozognak, hátha produkálni tudok pár darab célszerű szót, ám tervemet véghezvinni nem sikerül. Arca különös grimaszt vesz fel, elképed azon, hogy nekem nem megy a kommunikálás szavakkal. Úgy tűnik, nem szándékozik rám elherdálni idejéből egy kicsit sem, tovább áll.
 Egy darabig néztem távolodó alakját, majd az utca őt is elnyeli. Úgy döntök nem henyélek tovább, folyatom barangolásomat. Pár lépéssel arrébb egy hatalmas plakáton pihen meg szemem. Elképesztően nagy, számomra szemet kápráztató. A színek tökéletes elhelyezkedése, s kavalkádja elragad magával. Egyetlen szépséghibája van, mégpedig a szimbólumok. Azokat is centiről centire elemzem, s később felvillan, hogy ezek betűk. El van mosódva az egész kép valami okból kifolyólag. Mihelyst memorizálom a látottakat balra veszem az irányt, s felfele haladok tovább. 

2 megjegyzés:

  1. Kedves Olívia!
    Nagyon, nagyon tetszik az első rész. Igazán érdekes ötlet pattant ki a fejedből, de tetszik és örülök, hogy van még olyan ember akinek ilyen gazdag a fantáziája és a képzelőerője. Az írásodról és fogalmazásodról pedig ne is beszéljünk, egyszerűen elképesztő ahogy írsz, nagyon tehetséges vagy! :) Nagyon várom az új részt, fantasztikus lett. Siess a következővel, csak így tovább. Puszi:*
    Brigii xx

    VálaszTörlés
  2. Egy rajongóval több lett :) Most olvasnom kell tovább. :D

    VálaszTörlés