2. fejezet - Rémálmok az emberek földjén

Sziasztok Drágáim!

Hatalmas és még annál is nagyobb köszönettel tartozom nektek, hiszen az első rész óta, majdnem a kétszeresére növekedett a feliratkozók száma! Immár huszonöt (!!!!) olvasóval rendelkezik a blog! Számomra ez még mindig hihetetlen. A visszajelzéseket is köszönöm. Az elmúlt pár napban két(!!) díjat is kaptam ami elképesztő! Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. Még egyszer köszönök mindent!

Jó olvasást!

  A megpróbáltató este után megviselten állok fel egy padról, melyen aludtam. Öltözékem egy bizonyos fokig megszáradt, így újra viselhetővé vált. A város, mely tegnap tárult elém teljesen átalakult. Emberek töltik meg, a csendet felváltotta a zaj, a sötétet pedig a napsugarai szorítják vissza. Csodálkozva tápászkodom fel, ami nem megy pontosan az elképzeléseim szerint. Ugyan olyan ingatag vagyok, mint a tegnap folyamán. Az emberek tudomást sem vesznek rólam, ide-oda lökdösnek, olykor a falnak is csapódok. Irgalmatlanul igyekszem kikeveredni ebből az őrületből, viszont az istenért sem sikerül. Rögtön megbánom, hogy egyáltalán felkeltem arról a padról. Valamilyen módon vissza kell keverednem a biztonságot nyújtó használati tárgyhoz.
  Úgy tűnik az univerzum nem éri be ennyivel, s valami fülsértő lármával igyekszik komplikáltabbá tenni a túlélésem. Magam sem tudom miért, talán a tehetetlenségem miatt, pár könny szántja végig arcom. Balszerencsémre nem bukkanok rá az alvóhelyemre. Jobbnak vélem sodródni a tömeggel, hátha ezzel jutok valamire. Váratlanul mindenki megáll, mintha csak erre lennének programozva. Végre valami kedvező dolog is történik velem a nap folyamán. Könnyedén kelek át az úttesten, mikor éles zaj üti meg fülem, majd egy erős kar fonódik sajátom köré. Egyetlen rántással változtatja meg a tartózkodási helyem. Amint ráébredek mi is történt, félve emelem rá tekintetem; míg enyém aggodalmas és reményvesztett, övé haragos, de egyben féltő. Szemei hogylétemről kérdeznek, azonban mielőtt válaszolhatnék, egy ingerült hang, zavar meg.

  - Maga nem tudja mit jelent a piros lámpa? Egyáltalán észnél van? – kezd el rángatni az ismeretlen, aki egy igen rendkívüli tákolmányból szállt ki. Úgy vélem azért lehet ennyire felpaprikázva, mert majdnem nekicsapódtam, ezzel tönkretéve a guruló házát. Biztosan ingatag és könnyen összeroskad. Tekintetem a két férfi közt cikázik, erre nem tudok mit válaszolni, sőt, ami azt illeti, beszélni sem tudok. Halvány nyöszörgésre már képes vagyok a jelek szerint. A hiányosságom a körülöttem álló két ember is észreveszi, így békén hagynak.
  Illetve csak a kiabáló egyén tűnik el, a megmentőm kedvesen mosolyog rám. Arcát oda nem illő tetoválások díszítik, s piercingek sora takarja el ajkát. Az egész srác a fekete árnyalataiban tündököl, ezzel elérte, hogy kitűnjön a tömegből. Haja egy kakas tarajára emlékeztet, s hogy ne hazudtolja meg stílusát ez is fekete volt.

 - Mit tud nyújtani ez a hely egy alul öltözött lánynak? – tapintatosan akarja megtudni hogyan kerültem ide. Megrázom a fejem, emlékeztetni szeretném arra a fontos tényre, miszerint én nem vagyok képes a beszédre. Tekintete egy ideig perzselt, később megvilágosodott.

  - Oh, elnézést. Kiment a fejemből. – nevet, s ezzel a tettével engem is kacagásra sarkall, miközben ebben semmi szórakoztató dolog nincs.

 - Tehát otthontalan vagy? – sajnálatos módon nem ismerem ezt a kifejezést. Mimikámmal szándékozom tudatni vele, azonban elrontom. Nem tud dűlőre jutni mit is jelenthet a kapálózásom. Szívemben egyfajta szürke köd kezd sátrat verni, talán ezt a cselekvőképességem teljes hiánya miatt érzem? Emiatt történik? Igen, minden bizonnyal ez is afféle érzelem. A velem szemben helyezkedő fiú karon ragad, mire a rémület végig fut lényemen. Az ő kezétől pár centivel feljebb helyezem balomra a tenyerem, s az ellentétes irányba próbalom húzni.

  - Ne aggódj. Nem áll szándékomban bántani téged. Elviszlek magamhoz, ott megmelegedhetsz és ételt is kapsz. – mosolyog rám kedvesen. Most először látom meg a világ szebbik felét, kertelés nélkül kijelenthetem, ez jobban az ínyemre van. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy az emberek ilyen tapintatosak és nemes lelkűek. A derű kiült az arcomra, ajkaim akaratom ellenére felfelé görbülnek. Gátlások nélkül követem a szememben nagyra becsült férfit, akár merre is lép. Egy kis idő múltán sajnos szabadon engedi keze melegéből tenyerem, ezáltal sokkal körülményesebbé vált versenyt tartani lendületével, ennek dacára állom a sarat. Egészen odáig, míg szem elől nem veszítem.
  Akár egy mérgezett egér pörgök össze-vissza a körülettem lévő emberáradatban. Újfent kétségek öveznek be, hogyan fogom átvészelni ezt a világot? A világot, melyben alig van fény, s az udvariasság és az illem szikrája alig-alig ad hőt. Kételyeim vannak azzal kapcsolatban, miszerint valakinek a szívében lángol a másikra vonatkozó megszánás. Megkísérelem utánozni az embereket, vagyis csak egy embert, akit kipécéztem magamnak. Váratlanul válik alakja kámforrá, mikor átmegy egy színtelen falon, mely alig pár másodpercre kettévált. Meghökkenve bámulom az áttetsző szerkezetet. Úgy vélem nekem is menne, amennyiben egy kis lendülettel ugrok neki. Pár lépést hátrálok, majd véghezviszem a koncepciómat. A földön pihenve találok újra magamra, ugyanis lepattantam a szerkentyűről. Körülöttem valamennyien rám szegezték pillantásukat, s erőteljes nevetésben törtek ki. Ilyenkor már figyelnek rám, amikor megtaláltam a megoldást? Szép mondhatom. Nem értem mire ez a nagy jó hangulat, holott én is szeretném megtornáztatni a hangszálaimat.

  - Gyere, segítek talpra állni. – kínálja jobb tenyerét egy idegen, lenyűgöző göndör fürtökkel.